A mesterséges szív egy meghajtóegységből és két szivattyúkamrából áll, amelyek térfogat-kiszorításos szivattyúként működnek. A szivattyúkamrák merev házzal és rugalmas membránokkal rendelkeznek, amelyeket egy szabadalmaztatott elektromechanikus lineáris hajtás felváltva mozgat. Ez a mozgás működteti a mesterséges szívbillentyűket, amelyek irányított, pulzáló véráramlást hoznak létre.
A meghajtóegységben egy tengely - siklócsapágy rendszer vezeti nagy pontossággal az aktuátor tekercseit az állórész mágneses mezejében. A hajtás hatásfokának maximalizálása érdekében az aktuátor tekercsei és a mágnesek között csak minimális légrés található. A csapágyba integrált helyzetérzékelők nagy pontossággal felügyelik a tengely mozgását, és mindössze néhány tizedmilliméteres elmozdulást, illetve néhány fokos elfordulást engednek meg.
A műszaki kihívások sokrétűek: a rendszernek karbantartásmentesen kell működnie, miközben változó terhelések mellett is tartós pontosságot kell biztosítania. A siklócsapágynak öt éves élettartam alatt (mintegy 370 millió cikluson keresztül) ismétlődő torziós terhelést, valamint a páciens testhelyzetétől és mozgásától függően változó axiális terheléseket kell elviselnie.
A kompakt beépítési méret, a kis tömeg, vegyszerekkel szembeni ellenállás és az alacsony nedvességfelvétel szintén meghatározó követelmények. A siklócsapágy a meghajtóegység belsejében helyezkedik el, ahol nem érintkezik közvetlenül a testnedvekkel. A műanyagok nedvességáteresztő tulajdonságai miatt azonban hosszú távon a meghajtóegység belsejében, így a csapágy környezetében is számolni kell nedvesség jelenlétével. Emellett különösen fontos, hogy működés közben ne keletkezzenek potenciálisan veszélyes, a fém kopásából származó részecskék.
Az első fejlesztési próbálkozás során egy kéttengelyes rendszert vizsgáltak, amelyet a nehezen tartható gyártási tűrések miatt nehéz volt működtetni, és ez végül az egyik tengely töréséhez is vezetett. A két siklócsapágy alkalmazása miatt a megoldás helyigénye is jelentősen nagyobb volt.